Vártam, mi lesz, próbáltam visszaaludni, de nem sikerült. 3-kor aztán kezdett rendszeressé válni, 3-4 percenként jöttek a fájások. Gondolkodtam rajta, hogy ébresszem-e Karcsit, vagy ne, de mivel már sehogy sem volt jó, se ülni, se állni, se feküdni, ezért úgy döntöttem, felkeltem, mert tudtam, hogy ebből már szülés lesz.
Érdekes, de míg mindennap azzal keltem a terhesség vége felé, hogy még ne aznap szülessen meg Réka, mert nem érzem magam felkészültnek a szülésre, illetve rettentően féltem is tőle, addig ezen a hajnalon, amikor beindultak a fájások, egyáltalán nem féltem már, teljesen eltűntek ezek a gondolatok.
Összekaptuk magunkat és elindultunk a kórházba, kb. 3/4 4-re meg is érkeztünk. A jó magyar kátyús utaknak köszönhetően minden egyes fájást hatványozottabban éreztem az út alatt...
Becsöngettem a szülőszobába, egy fiatal szülésznő nyitott ajtót, kikérdezett, de már látni lehetett rajtam, miért is jöttem, így rákapcsolt a CTG-re, majd az ügyeletes orvos megvizsgált, már 2 ujjnyira nyitva voltam, felvették az adataimat, alá kellett írni egy csomó papírt, majd kaptam beöntést, és Wc után lezuhanyozhattam, átöltöztem a hálóingbe, és ezután hívhattam be Karcsit. Megmutatták nekünk a szülőszobát, "berendezkedtünk", majd sétálgattunk. A szülőszobában az egyik szék alatt találtunk egy 100 Ft-ost, gyorsan megköpködtük, hogy szerencsét hozzon, majd elraktuk, amit még most is őrzök.
A szülésznő mondta, hogy fél 7 körül jön az orvos (aki a szabadságon lévő orvosom helyett fogja levezetni a szülésemet), és burkot fog repeszteni. Még örültem is, hogy van egy csomó időnk, de aztán ránéztem az órára, és láttam, hogy már 6 óra. Tök gyorsan ment az idő.
Kb. 3/4 7 - 7 körül volt a burokrepesztés, na innentől kezdett el csak igazán fájni!
Szépen tágultam, bár a kézzel tágítás egy borzalmas élmény marad, ugyanis, amikor az orvos megvizsgált fájás közben, mennyire vagyok már nyitva, olykor kézzel is segített a tágításon... Rengeteget sétáltunk, ha jött a fájás, akkor Karcsi nyakát átöleltem, belé kapaszkodva vártam az adott fájás végét. Próbáltam a labdán való ücsörgést is, de az számomra nagyon kényelmetlen volt, így maradtam a gravitáció segítségénél.
Szerencsére semmi félelem, stressz nem volt bennem, így sikerült a fájásoknál befelé figyelnem, kizártam a külvilágot, amennyire lehetett, és hagytam, hogy a folyamat sodorjon magával, ha jött a fájás, teljesen ellazítottam minden izmomat, és engedtem, hogy a méh hullámzásának révén táguljon a méhszájam.
Karcsi előre tudta, mikor jön a fájás, mert a CTG már akkor jelezte, amikor én még nem is éreztem.
Egyre sűrűsödtek a fájások, már szinte egybefolytak, így 9:30-kor kértem az orvostól az EDA-t, de ő ekkor azt mondta, hogy szerinte már felesleges, olyan szépen haladunk, az Epidurális érzéstelenítés csak lelassítaná, meghosszabbítaná a folyamatot.
Eltelt kb. negyed óra, majd mondta az orvos, hogy szépen haladunk, 1 - 1,5 óra és meglesz a baba.
Viccelődött, hogy azért szóljak majd, ha már vannak tolófájásaim, nehogy azt vegye észre, hogy már kint is van a baba.
Már éreztem valami nagy feszítést, de ez nekem nem hasonlított a székelési ingerhez, így ezt a jellegű érzést vártam, de azért szóltam az orvosnak, hogy már nagyon feszít, talán ez a tolófájás, így a szülésznő gyorsan átalakította a szülőágyat, feltették a lábaimat, és kérték, hogyha jön a fájás, nyomjak. Jött is, így én vettem is jó nagy levegőt. Elméletben tudtam, hogy nem a számba, hanem a hasamba kell venni a levegőt, de ennek ellenére mégis a számat sikerült felfújnom levegővel, így próbáltam nyomni nem nagy sikerrel. Rám szólt az orvos, hogy vegyek egy újabb nagy levegőt most már a hasamba, és azzal nyomjak, így is tettem, aminek az eredménye az lett, hogy már látszódott Réka hajas fejbőre.
A következő fájásnál az első nyomást követően kibújt Réka feje, majd a következő nagy levegővételkor mindent beleadtam, akkorát nyomtam, hogy éreztem, ahogyan kicsusszan Réka pici teste.
2012. március 11-én, vasárnap 9:59-kor, 7 órával az első rendszeres fájásokat követően, 10/10-es Apgar-értékkel megszületett Szabó Réka Viktória 3560 g-mal és 56 cm-rel :-)))
Réka inkább nyöszörgött, mint sírt.
Karcsi vágta el a köldökzsinórt, bár arra sajnos nem emlékszem, hogy azelőtt vágta-e el, mielőtt rám fektették Rékát, vagy azután, mert amikor Rékát odaadták, volt egy olyan gondolatom, azért nem tudom feljebb húzni Őt, mert a köldökzsinór nem engedi, de ugyanakkor a köldökzsinór elvágásakor meg arra gondoltam, hogy miért ennyire hamar vágják el, miért nem hagyják még egy kicsit rajta ... Szóval ez itt egy kicsit homályos, de végül is teljesen mindegy, a lényeg, hogy teljesen egészségesen megérkezett végre hozzánk a Mi Kis Tündérkénk, Réka Baba :-)
Amíg elvitték megfürdetni, az idő alatt "született meg" a méhlepény is, majd az orvos elkezdett összevarrni, amit nem éreztem, mert kaptam oda érzéstelenítőt, csak a vége felé volt egy kicsit fájdalmasabb.
Visszahozták Rékát kiskocsiban, annyira tündéri volt, csak nézett rám nagyokat pislogva, leírhatatlan érzés volt :-)
Miután végzett az orvos az öltésekkel, a szülésznő a kezembe adta Rékát, és segített rátenni a cicire. Szépen rá is kapott, néha kiesett a szájából, akkor hangos lármába kezdett, de aztán ismét visszatalált a cicihez némi segítséggel.
Két órát voltunk még a szülőszobában megfigyelésen, mikor letelt, Rékát elvitték a csecsemőosztályra, én pedig lezuhanyoztam, majd áttoltak a szobámba.
Mikor kitoltak a szülőszobából a váróba, és megláttam a Szüleimet és az Anyósomat, sírni kezdtem, akkor jött rajtam ki minden feszültség, boldogság.
Furcsa, de ahhoz képest, hogy hajnaltól ébren voltam, illetve maga a szülés fáradalmai miatt is tök fáradtnak kellett volna lennem, ehhez képest egyáltalán nem voltam az.
Délután 3-kor jöttek vissza Karcsiék, és együtt elmentünk a csecsemőosztályra kikérni Rékát.
Annyira szép volt, néhány percig csak álltunk körülötte, és csak csodáltuk Őt.
Az első éjszakát a csecsemőosztályon töltötte Réka, reggel 6-kor tolták be Őt hozzám.
Még nagyon megfogni is alig mertem, nemhogy tisztába tenni. Aztán próbáltam cicire rakni. de nagyon ügyetlennek éreztem magam.
Szerencsére jött egy csecsemős nővér, megmutatta, hogyan kell pelenkázni, a köldökcsonkot ápolni, illetve szoptatni.
Majd valamivel később jött egy szoptatási tanácsadó is, de ő teljesen mást mondott, mint a nővér, így kicsit összezavarodtam, hogyan is szoptassak...
Első vizitkor a neonatológus orvos közölte, hogy Rékának magas lett a CRP-szintje, így antibiotikumot adtak neki, és valószínűleg nem mehetünk haza március 14-én, csak 17-én. Na itt úgy megijedtem, mert fogalmam sem volt, ez mitől lehet, illetve azt tudtam, hogy valami bakteriális fertőzése van, de az orvos semmi többet nem mondott erről.
Mint kiderült, majdnem minden 3. babának magas lett a CRP-je. Ezt nem mindegyik kórházban nézik a születést követően, itt azért szűrik, nehogy a fertőzés miatt később valami szövődmény legyen belőle.
A hormonok még mindig dúltak bennem, így mikor Karcsiék megérkeztek, már nem tudtam sírás nélkül elmondani nekik, hogy mi a helyzet.
Kisírt szemekkel mentünk a csecsemőosztályra bővebb felvilágosításért, de az orvos mérgesen majdnem hogy elzavart minket mondván, hogy ő már mindent elmondott. Annyit azért mondott, hogy vagy a szülés alatt, vagy azt követően kapta el a fertőzést, de ne aggódjunk, az antibiotikum biztos használni fog.
Szerencsére minden nappal jobb lett az érték, valóban használt az antibiotikumos kezelés :-)
Egyik esti fürdetés után, úgy emlékszem, a 4. nap lehetett, Rékát úgy kaptam vissza, hogy már aludt és szokatlanul csendes volt az éjszaka folyamán is. Egyszer bejött egy csecsemős nővér a szobába (egyébként, még sosem jött be azelőtt éjszaka egyik sem), megnézte Rékát, aztán kiment. A vizitnél derült ki, hogy pici láza volt Rékának fürdetéskor, ezért kapott lázcsillapítót, csak ezt nekem "elfelejtették" mondni.
A másik dolog, amit szintén elfelejtettek velem közölni, hogy mivel egyik este fürdetésnél nagyon sírt Réka, megetették tápszerrel, én meg hiába próbáltam szoptatni aznap éjjel, nem fogadta el a cicit.
Utólag derült ez is ki, hogy miért nem...
Ráadásul a nővérek minden kiskocsiba bekészítettek egy cumisüveget tele cukros vízzel, hogy azzal kínálgassuk a babát, ha nem akar szopizni, hogy nehogy kiszáradjon. Szóval én még tetéztem is a bajt azzal, hogy adtam Rékának cukros vizet, mikor már ordított és a cicit pedig nem fogadta el, nehogy valami baja legyen...
Szerencsére a CRP-szint szépen lecsökkent, így március 17-én, szombaton délelőtt végre hazamehettünk :-))
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése